Animáció

 
         "Ez a film beteg"  írta le röviden és velősen egy ismerősöm Adam Elliot Mary és Max című animációs alkotását. S bár Elliot gyurmafilmjei szokatlanul depresszív és keserédes hangulatot árasztanak magukból, én ugyan nem mondanám "betegnek"  őket, de tény, hogy  széleskörű befogadói  ízlés kell a filmek megtekintéséhez. Sajátos monokróm képi világ, lassú tempó és mozaikos elbeszélés jellemzi  őket.
        

Jankovics Marcell: Sisyphus (1974)
Egyszerű, könnyed vonalvezetés és tömör filozófia jellemzi az alig kétperces filetűdöt. Kevés  animációnál látunk ennyire szépen kidolgozott és pontos mozgást.  Az embert annyira lenyűgözik a helyenként  csak néhány vonallal megrajzolt Sisyphos mozdulatai, hogy már nem is figyel arra, hogy kicsoda ő és miért csinálja azt, amit csinál, egyszerűen csak gyönyörködik a mozgásban. A  film végére tér csak észhez és értelmezi az eltelt másfél percet.

              Marjane Satrapi grafikus memoárjából készült animációs filmje liberális nézőpontból mutatja be a muszlim kulturális hagyományokat, Iránt, illetve annak utóbbi húsz évében bekövetkezett politikai változásait.  Komoly, sokatmondó téma. A néző fel is teheti a kérdést, hogy egyáltalán animációs filmbe való-e? A filmet látva azt kell mondanom: De még mennyire hogy igen! Az absztrakt, fekete-fehér rajzok különleges zárványt alkotnak mind a képregény, mind az animáció terén.

                    Miután a Disney felvásárolta a Pixart, félő volt hogy a stúdió elveszti eredetiségét és az ezután készülő alkotásokban már  csak nagyszemű nyuszik  fognak énekelni a hercegnőkkel az erdei források mellett. Ám, ez a fúzió úgy látszik, mindkét félből kihozza a másik jobbik oldalát.  Mi is lehetne ennél szemléletesebb példa, mint a most Oscar díjra jelölt Day & Night című rövidfilmjük?