csillagborsó csillagvára

Földbe gyökerezett a lábam, hosszú percekig megszólalni sem tudtam. Azt éreztem, hogy megint pofon csapott a sors. Nem most először, de valahogy még mindig nem tudom megszokni. Nem tudom kezelni. Nem! Mert nem is lehet! Mert az ember agya épp ésszel nem tudja felfogni, hogy miért kegyetlen az élet. Miért nem lehet minden jó. Nem lehet persze, tudom én. De miért nem? Miért  mindig a jók? Miért mindig az, akire itt is szükség lenne?

Feszült csend. Pattognak a zsetonok. Az osztó keze villámgyorsan jár. A lapok szinte le sem érnek az asztalra, máris repülnek vissza. Az avatatlan ember még fel sem fogja, mi történik és már vége is az első körnek. Csapatverseny van. Baráti társaságok és ismeretlen ismerősök ülnek egy asztalnál. Játszanak. Játszanak egymással, egymás ellen. A tét ilyenkor hatalmas. Hiszen az első hely megszerzése a cél!

Mindenkinek a beszédében, akarva akaratlanul nyomot hagy az, hogy hol, milyen környezetben és melyik országrészben nőtt föl. A hanghordozásból, hanglejtésből, beszédstílusból nagy valószínűséggel lehet következtetni arra, hogy milyen emberek között, milyen társadalmi rétegben és hol szocializálódott az illető.

Amikor az ember kamaszként tervezgeti az életét, úgy képzeli, hogy a harmincas éveinek elején, már lesz felesége és két szép gyereke. De a valóság egészen más. Ebben a rohanó világban már az is csoda, ha annak a nevét meg tudja jegyezni, aki aznap mellette ébred. Pedig legbelül még mindig arra vágyik, hogy legyen valaki az életében, aki szereti, tiszteli, aki a barátja és a társa. Ezért keres, kutat, válogat.