Szilvaszemmel

A szigligeti Süllőfesztivál sikeresen kinőtte magát az utóbbi években, és idén végre jó idő is van a strandon megrendezett kipakoláshoz, falatozáshoz.

Kellemes meglepetés, hogy sem parkoló díjat, sem belépőt nem szednek, pedig akkora a tömeg, hogy máshol ezt nem hagyják ki a szervezők. A parkolóban irányítgató polgárőr bácsi udvarias, a halsütőkben dolgozók mosolygósak, kedvesek.

Szép az idő, sok a bámészkodó a kirakóvásáron is, van sajt, méz, cserepek, szalmafonatok, lekvárok és kakasos nyalókák, aki akar, sétahajózhat is az őszi Balatonon.

Badacsonyörsön autózva gyakran láttam a Varga Pincészet hatalmas, több száz hektós tartályait az útról, de bevallom, a boraikat nem kóstoltam még. Láttam már a boltok polcain, persze, de nem landoltak soha a kosaramban. Mindig is kíváncsi voltam viszont arra, hogy mi is kerül ezekbe az óriási tartályokba, aztán ebből hogy lesz egy-egy palack bor.

Első körben a mellékelt fotót magyarázom. Az a csillogó égboltnak tűnő valami a Balaton. Csak tükröződik a napsugaraktól, nagyon, és szórja a fényt mindenfelé. Ettől béna a fénykép, viszont finomak a balatoni szőlők. És jó esetben a borok. Amikor a gazdák nem rontanak a tőkéről leszedett szemeken, és hagyják érvényesülni a fajtajelleget, amikor nem keverik össze traubival vagy cukorral és még ki tudja mivel a mustot, és családi fogyasztásra is iható, finom borokat készítenek.

Ha a csokoládéhoz való viszonyomat kellene jellemezni, akkor a legjobb mondat a: Bárhol, bármikor, lehetőleg. (Miklóscsabi Nemférünk a bőröndbe chardonnay címkéjéről.)
Jöhettem volna Gombóc Artúrral is, de az túl konkrét, és mindenki ismeri.