A vihar

Jön a vihar. Érzem.

Farkaséhséggel kanalazom a marhahúslevest. Jó sok tésztával és répával. Közben figyelek. Lesem az órát. Fülelek.

Kint süt  a nap, de a láthatatlan felhők már gyülekeznek. Egyre feszültebb vagyok. Még gyorsabban emelem a számhoz az ételt, már szinte nem is rágok, csak nyelek.

Ülök a konyhaasztalnál, a hokedlin. Az asztal magasabban van, mint, ahogy az nekem kényelmes lenne. A hátamat nem tudom minek nekitámasztani. Ez jutott nekem osztályrészül. Kirekesztve, kiparancsolva, kiüldözve, szamárpadba küldve, mint az a diák, aki valami rosszat csinált. Megy a rádió, de úgy döntök, hogy inkább kikapcsolom.

Villámsúlytotta robajként csapódik a kapuajtó. Sötétség borul a kertre. Megérkezett. A házon hurrikán söpör végig, a dühödt viharos szél szétzilálja a függönyöket, végigszántja a szőnyegeket. A kutyát sem kíméli. A sötétszürke esőfelhő megáll a konyhánál, villámokat szór, úgy néz rám, majd mennydörögve azt mondja:

- Menjél edzésre! - és folytatja tombolását a lépcsőn, az emeleten.

Ázott verébként ülök,  és némán eszem tovább. Most már egy kicsit lassabban.