Gyöngyházfényű felhők és fehér éjszakák

Igaz, több mint egy hónapja már hosszabodnak a nappalok mifelénk is, mégis úgy vélem, nem vagyok egyedül azzal a vágyammal, hogy bárcsak lennének errefelé (mondjuk a tél közepe táján) legalább néhány hétig nálunk is fehér éjszakák. Mert vannak olyan szerencsés vidékek, ahol nem is sötétedik be igazán, sőt olyan is van, ahol éjfélkor megcsodálhatják a napot.

Szentpétervár a fehér éjszakák, egyben Oroszország legszebb, leghangulatosabb és egyben a „leg-európaibb” városa. Észak Velencéjeként is emlegetik, mivel területének 10%-át víz borítja. A folyókon és csatornákon több száz meseszép híd ível át. Névjegye egy természeti csoda: a fehér éjszakák, a Föld 60. szélességi foka felett elhelyezkedő területeken tapasztalható csodás jelenség. Szezonja május 25-e körül kezdődik és július végéig tart. Mivel a nappalok meghosszabbodása hosszú folyamat, gyakorlatilag már április végén, illetve még szeptember közepén is sokkal később sötétedik, mint az megszokott.
A turisták többsége ebben az időszakában keresi fel a várost és közülük csak igen kevesen töltik alvással az időt. A történelmi és kulturális nevezetességeken kívül különösen érdekes látványosság, amikor éjszaka a város 300 hídja közül 20 felnyílik, utat engedve a tengeri hajóknak.
Az éjféli nap a Föld sarkai körül észlelhető jelenség. Az év bizonyos részében a sarkköröknél  magasabb földrajzi szélességeken a Nap még éjfélkor is, azaz 24 órán át a horizont felett marad. A jelenség megfigyelhető Alaszkában, Észak-Kanadában, Grönlandon, Izlandon, Észak-Norvégiában, Svédországban és Finnországban, valamint Oroszország északi részén.
Minél északabbra haladunk, a jelenség annál tovább tart, például Finnország legészakabbra fekvő pontján a nyár folyamán a Nap 73 napig nem bukik a horizont alá. A Föld két sarkán gyakorlatilag fél évig tart a nappal és fél évig az éjszaka. Az északi sarkon március 21-e táján kel fel és szeptember 23. környékén nyugszik le a Nap. A délin fordítva. Tehát a sarkokon a Nap évente csak egyszer kel fel, és csak egyszer nyugszik le.
Herman Ottó: Az északi madárhegyek tájáról című művében így írja le a jelenséget:
„Az éjféli félkorong párákon szűri át fényét s rábocsátja erre a kietlenségre; fénye sárga, vagy vörös, izzásnak indítja a felhőzet fodrait s ez azután ibolyás lehellettel szövi be a tundra kietlenségét. Egészen más a hatás ott, a hol a tenger uralkodik, a hol csak zátony, szikla, halomsziget emelkedik a Jeges-tenger színe fölé, a hol az ember szeme északnak szabadon kitekinthet a szemhatárig s nem talál más ütközőre, mint arra a párázatra, a mely a tengert az égbolttal úgyszólván összeforrasztja. Itt az aránylag mégis csak mélyen álló éjféli Nap óriási fénybarázdát vet a víz színére a bámuló ember felé; a fénybarázdát a mozgó hullámok millió darabra tördelik s villogtatják, mennél távolabb, annál apróbbakra, mennél közelebb, annál nagyobbakra, a közelben dagadó hullám tükrös oldalán pedig tisztán látjuk a Nap képét, a mint elnyúlik, majd darabokra szakad.”
A sarkkörökön túl figyelhető meg leggyakrabban egy másik csodás jelenség is, a sarki fény. Időnként a sarki vidékektõl távolabbi helyekről is érkeznek beszámolók sarkifény-jelenségekről, s azok még Egyiptomban és Indiában is előfordulnak olykor. Magyarországon az elmúlt két évszázadban összesen tizenhat esetet írtak le. A legutolsó, az 1938. január 25-ei mind erősségében, mind szépségében túltett az előzőkön.
A sarki fény gyakorisága (a napfoltok számának változása) és a földi éghajlat ingadozásai kapcsolatba hozhatók egymással. Magyar krónikások arról számoltak be a XV. század első felében, hogy a Duna rendszeresen befagyott és királyválasztó lovasokat is elbírt a hátán. Ez 1420 és 1500 között egybeesett a Spörer-minimumnak elnevezett csökkent naptevékenységgel.
A naptevékenység periódusait a múltra vetítve merőben új megvilágításba kerülnek ismert történelmi események. Ebből a szemszögbõl vizsgálva úgy látszik, megmagyarázható, hogy az első telepesek miért találták Izland szigetét jegesnek, és miért nevezték el Jégföldnek. Vörös Erik az újonnan fölfedezett nagy nyugati szigetet, amikor meglepő módon dús növényzetet talált a partvidéken Grönlandnak, Zöldföldnek nevezte el. Több kutató a közép-amerikai maja kultúrának és a Római Birodalomnak a hanyatlását a hirtelen zorddá váló éghajlattal hozza összefüggésbe.
Az éjféli nap és az északi fény említésekor nem mehetünk el szó nélkül másik két különleges égi jelenség, a meseszép gyöngyházfényű felhők és a furcsa hármas napkorong mellett.
A földfelszínről származó vízgőz a magaslégkör mínusz 50 Celsius-fok alatti hőmérsékletén telítéshez közeli állapba kerül, a víztartalom kondenzálódik és jégkristályok keletkeznek. Az így létrejövő sztratoszferikus felhők naplemente után, amikor a horizont alatti napkorong ezeket a több tíz kilométer magas rétegeket még megvilágítja, láthatóvá válnak. Éjszaka van, mégis felhők ragyognak az égen. Ezeket az általában 50-80 kilométeres magasságban megfigyelhető felhőket nevezik éjszakai világító, más szóval gyöngyházfényű felhőnek.
Fénytörés jégkristályokban - Fénytörés és fényvisszaverõdés az eső és a köd vízcseppjein kívül a felhők jégkristályain is bekövetkezhet. Az apró tűk, lemezek, csillagok és hasábok alakjában kristályosodó szemcsék a magasban keletkezõ cirruszfelhőkben (pehelyfelhőkben) fordulnak elő a legnagyobb számban. A légköri jég- és hókristályokon megtört fény által létrehozott optikai jelenségeknek a neve: halo. A különböző sugarú és a fényforráshoz, a Naphoz vagy Holdhoz képest más és más helyzetű lehetséges haloívek száma meghaladja az ötvenet.
Különleges kísérőjük is van a haloíveknek. Alacsony napálláskor a 22 fokos haloív keletkezése együtt járhat a napkorong síkjába eső két fehér melléknap megjelenésével is. Melléknap, régi magyar nevén cimbora, akkor látható, ha a cirruszfelhőt alkotó jégkristályok közül az azonos geometriájúak azonos irányba rendeződnek a felhőben. Ilyenkor a legnagyobb számban előforduló jégtűk a megtört fénnyalábokat a haloív két kitüntetett pontjára összpontosítják.
Több olyan történelmi leírást is ismerünk, amelyekben haloívek és melléknapok szerepelnek. Az első ilyen tudósítás az ókori Rómából származik. I.e. 44-ben haloval és két melléknappal együtt hármas napkorong volt megfigyelhető. Ez bizonyos jóslatok szerint előre jelezte, hogy az akkor ismert három világrész: Európa, Ázsia és Afrika egyesülni fog. Mások a hatalmon lévõ triumvirátus: Caesar, Crassus és Pompeius egyetértésének erősödését várták az égi jeltől. Ez utóbbiaknak csalódniuk kellett: Caesart az összeesküvők Brutus vezetésével március idusán meggyilkolták.

Képek: smileycandy.wordpress.com, network.hu, spaceweather.com

Galéria