Távolkelet édenkertjei

A virág a kert ékessége, vallja az európai ember és magánszférájának kicsiny zöld szigete el sem képzelhető illatozó, színpompás virágcsodák nélkül. Nem így a japán ember, kinek a természet bármely kiemelt része máris kert, vagy a kínai, kinek hite szerint az ember a természet része. Sozhou és Kyoto világhírű,  a világörökség részévé nyilvánított kertjei virágok nélkül is  meseszépek.

Egy kínai szólás szerint „az égi paradicsomnak a földön Suzhou a mása”. Az UNESCO először 1997-ben nyilvánította a Világörökség részévé Suzhou 4 magánkertjét, majd 2000-ben a listát kibővítették további 5 kerttel.
A kínai kert valóságos művészi alkotás, háromdimenziós tájképfestészetnek is szokás nevezni. Építése egyet jelent a személy belső világának, az örök lényegnek a megjelenítésével. Bennük tartózkodva nyílik mód arra, hogy az ember néma párbeszédet folytasson a természettel. A virágoknak csekély szerepet jut bennük, nincsenek virágágyások. Ha belépünk egy kertbe, annak szépsége nem azonnal tárul a szemünk elé. Amint azonban haladunk egyre beljebb, minden kanyar, ösvény, zug és szeglet új szépséget tár fel, így az élmény a kertben történő mozgással válik teljessé. A kert igazi szépsége ugyanis a részletekben rejlik.
A japán művészet magasabb rendű esztétikai kifinomultságra való törekvése nyilvánul meg Kyoto világhírű kertjeiben. E kertek többnyire Zen-mesterek alkotásai, akik a szabad ég alatt, a természet és a művészet szimbiózisával kívántak eszményi meditációs helyeket teremteni. A japánoknál az emberi építmények szorosan kapcsolódnak természeti környezetükhöz, az ösvény kikerüli a fákat, az épület igazodik a tájhoz. A városi szűk udvarokban sem kényszerítik szabályos rendbe a természetet. Inkább sejtetik, emlékeztetnek rá néhány jellegzetes fával, sziklával, virággal. Mint vallják, a kert legyen bármilyen kicsiny is, elég nagy ahhoz, hogy rásüssön a holdfény.
A japánkertek egyike, a kölcsönvett táj (sakkei) típusú alig több néhány bokornál, míg a háttér hegyek és erdők impozáns panorámája. A kert kilátó, mely zökkenőmentesen folytatódik a környező természetben, nem zavarja a szemlélőt a táj élvezetében. A kert és a kölcsönvett táj harmonikus egységet alkot.
A vízforrásnak a japánkertben a természet részének kell tűnnie, ezért a hagyományos japánkertekben nincs szökőkút. A patakokat kanyargósra tervezik, hogy természetesnek és nyugalmat árasztónak tűnjön, a kert központi eleme a vízesés. A vízbe vagy a víz mellé helyezett sziklákat annak idején külön szakember, a „sziklás szerzetes” választotta ki. A köveknek a japán legendák szerint lelkük van, ezért tisztelettel kell bánni velük. Nem faragták meg azokat, hanem megkeresték a megfelelő, szél koptatta és vízmosta alakzatokat. Különösen sokra becsülték a mozgó állathoz hasonlító köveket, de a sziklák művészének csak az észrevétel volt a dolga.
A zen-kertek legismertebb csoportja a teázókert. A teakunyhó zsúpfedeles parasztházat utánzott, a teakert (csaniva) egy hegyi kolostorhoz kanyargó erdei ösvény hangulatát keltette. Kerülték a síkságon honos és emberközelben termesztett növényeket, többnyire vadregényes hegyekből ültettek át fákat, cserjéket, amelyeket tilos volt megnyesni.
A rejtett szépségekben különös örömüket lelték, mint a zen buddhista hivő az eltitkolt jó cselekedetekben. Szakai kikötője mellett épült kertjében a 16. században élt kertrendező, Szen-no Rikjú úgy takarta el a tengerre néző kilátást, hogy a teára jött vendég csak akkor pillanthatta meg a fák közt feltűnő rezgő óceánt, amikor mit sem sejtve a vízmedence fölé hajolt. Az alázat mozdulatában rádöbbenhetett az ivókanálnyi merített víz és az óceán, önmaga és a világmindenség azonosságára.
A zen kertek másik csoportját a japánok „száraz táj” (kare-szanszui) néven emlegetik. Nem sétára, nem kikapcsolódásra szólítanak, hanem elmélyülésre. Nincsenek sétányok, tipegőkövek csak fodrosra gereblyézett fehér kavics és néhány ódon szikla. Növény semmi, csak a sziklák tövén megbúvó moha. Ahogy az erdő csendjét a madarak éneke juttatja eszünkbe, a kert homokmezejének ürességét is a sziklák érzékeltetik.
Egy anekdota szerint Rikjú teljesen elképesztett egy szamuráj lovagot azzal, amekkora figyelmet szentelt minden apró kő helyének. A lovag túlzásnak vélt ekkora műgondot, és parancsot adott, hogy suttyomban mozdítsák el a köveket néhány hüvelyknyire. A mester azonban mindannyiszor fejcsóválva visszarakta őket eredeti helyükre. Tudta, hogy a figyelem elterelése éppolyan körültekintést kíván, mint fölkeltése.
A kiotói Ryoanji Templom Zen sziklakertje (a világörökség része) felülmúl minden képzeletet. Pedig a kertben nincsenek növényeket, se virágok, se fák. A 30x10 méteres téglalapot három oldalról falak veszik körül, a negyedik oldalon egy fából készült tornác húzódik. A téglalapban fehér kavicsok és 15 szikla látképe tárul elénk, mely az egész világon híres békéjéről és a belőle áradó nyugodtságáról, amit mindenki érez, aki ellátogat oda.
Ryoanji szépsége nem a déli verőfényben mutatkozik meg igazán, hanem éjszaka, amikor a külvilágot elnyeli a sötétség. Minden nemzedék megpróbálta értelmezni. De a tizenöt szikla és a gereblyézett homok, akár az élet maga, kifürkészhetetlen. Sejtelmességét csak fokozza, hogy bármelyik látószögből nézzük, valamelyik sziklája mindig rejtve marad szemünk elől. Egyszerre képtelenek vagyunk befogni teljes arculatát. A kert fala bezár egy világból kizárt kis kertvilágot, ahol semmi sem születik, semmi sem változik, semmi sem hal meg.
– Üres kézzel jöttem – szól a kert, mint az egyszeri zen szerzetes.
– Tedd le! – viszonozza a mester.
– Mit tegyek le, ha egyszer semmit se hoztam?
– Akkor csak cipeld tovább.

Kép: pixter.hu, inout-home.hu, kalmar.net16.net, famouswonders.com

Galéria