Eiffel-torony (Párizs)

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele, de nekem Párizsról legelőször mindig az Eiffel-torony jut az eszembe, aztán a divat és végül a szerelem.

Az Eiffel-torony Párizs egyik jelképe, mely tervezőjéről, Gustave Eiffel mérnökről kapta a nevét. Az 1889. évi világkiállításra készült, az eredeti tervek szerint a kiállítás után lebontották volna. A torony összmagassága 322 méter, ebből maga a torony 300 méter, rászerelve 22 méterre magasodik egy tévé-adóantenna. Első emelete 58, második emelete 116, a harmadik 276 méter magasban van.

Négyzet alapú, 1,6 hektár alapterületű, 10.100 tonna tömegű, 12.000 acéldarabból, csavarozással állították össze, átmeneti jelleggel. Évente körülbelül 10 tonna festék kell felülete karbantartásához.

A legmagasabb épület volt a világon a New York-i Chrysler Building 1930-as felépítéséig (319 méter).

Az 1880-as évek végére a világ számos építészét hajtotta a becsvágy, hogy egy monumentális tornyot építsen, azonban számtalan technikai problémába ütköztek.

A sedani vereség és Elzász-Lotaringia elvesztése után az újjászületett, de még gyenge francia köztársaságnak az 1789. évi forradalom 100. évfordulóján valami nagyszabású, dicsőítő emlékműre volt szüksége. Jules Ferry kormánya 1878-ban kezdett megszervezni egy nagy világkiállítást, melynek a megnyitását 1889. május 5-ére rögzítette.

Amikor a világkiállítás tervét 1883-ban véglegesítették, az Eiffel & Cie két mérnöke, Émile Nouguier és Maurice Koechlin épp egy fémtorony ötletével állt elő. Elképzelésüket 1884. június 6-áig formába is öntötték Stephen Sauvestre építész együttműködésével, aki finomította és díszítette az építményt. E díszek egyikeként 72 tudós – a svájci Breguet és a születése szerint olasz Lagrange kivételével valamennyi francia – családnevét megörökítették rajta tudományos eredményeik elismerésének jeleként. E nevek arany betűkkel állnak az első emelet peremén. 

A kezdetekben visszafogott Gustave Eiffel magáévá tette kollégáinak ötletét, megvásárolva az 1884. szeptember 18-án bejegyzett szabadalmat.

Számára a torony „eladása” volt a legfőbb feladat. Először a tervvel Barcelona polgármesterét kereste meg, mivel ott nem sokkal később egy másik világkiállítást tartottak, de ő a tervet irreálisnak és költségesnek tartotta, ezért elutasította.

A vállalkozó megértette: ha el akarja kerülni az újabb kudarcot, a tervet hitelesebbé kell tennie mind a városatyák, mind pedig a közvélemény számára. Foggal-körömmel küzdött, óriási összegeket költve cikkekre, reklámokra és Public relations-re, elsősorban Édouard Lockroy kereskedelmi minisztert, a világkiállítás főszervezőjét akarta megnyerni.

Végül is a tervet egyhangú döntéssel 1886. május 1-jén elfogadták, ami lehetővé tette Eiffel számára, hogy 1887. január 8-án szerződést kössön a kormánnyal. Ez az okirat tartalmazta az építmény finanszírozását és Szajna-parti, a Iéna-híd tengelyében való elhelyezést. Eiffel munkamániás, köztiszteletben álló ember (Bordeaux-ban a vízbe vetette magát, hogy megmentsen egy fuldokló munkást), olyan, aki gyorsan hasznosította az új és egyszerű ötleteket, végül pedig – de nem utolsósorban – zsebből megelőlegezte a 8,5 millió arany frankra becsült költségek 80%-át. A hatóságok 1890. január 1-jétől számított 20 évre engedték át részére a hasznosítás jogát, amely a határidő leteltével került Párizs városához.

Az építkezés 1887. január 28-án kezdődött el. Hatalmas tölcséreket vájtak, majd szárítottak ki a Mars-mezőn, hogy a kőművesek hozzákezdhessenek az oszlopok alapozásához. Telepítették a négy, új rendszerű hidraulikus emelőt – gyakorlatilag a munka minden fázisában feltaláltak valamit.

A torony építésének terve azonban heves ellenkezést is kiváltott. Már az első csákányvágást követően, 1887 januárjában megjelent a „művészek tiltakozása” az építmény ellen, amelyet jelentős személyiségek írtak alá: Charles Gounod, Charles Garnier, Victorien Sardou, Ifj. Alexandre Dumas, François Coppée, Sully Prudhomme,Leconte de Lisle, Guy de Maupassant, Huysmans… „Nem bízunk a nagy emberekben” – mondta erre állítólag Eiffel.

Az építmény hihetetlen sebességgel épült: havonta 12 méterrel lett magasabb. Az építkezésen csak az elemek összeszerelése folyt, azok mindegyike a Levallois-Perret-i üzemben készült, és onnan szállították a helyszínre. A munkálatokat éjjel-nappal ellenőriző vállalkozónak az építkezés munkásainak zajos sztrájkjával is szembe kellett néznie, mivel a sajátságos körülmények között végzett munka bére nem tükrözte a vállalt veszély mértékét.

1888. július 14-én elérték a második emeletet, 1889. március 31-én pedig befejezték a harmadikat. Az „elképesztő technikai vakmerőség, kiemelkedően gyors végrehajtás” (26 hónap) lehetővé tette, hogy két év elteltével felavathassák.

A határidőt betartó Eiffel a Becsületrend lovagja lett. Május 15-én a tornyot megnyitották a nagyközönség előtt, amely el volt ragadtatva nemcsak a kilátástól, de az „ultragyors” és teljesen újszerű hidraulikus felvonóktól is. (Ezeket azonban tíz év elteltével ki kellett cserélni. Az új, 2. emeletig üzemelő, korszerű lifteket, amelyek az 1980-as évek végéig üzemeltek, a Five-Lille vállalat magyar származású építészmérnöke, Korda Dezső tervezte.) A világkiállítás hat hónapja alatt a torony 2 millió látogatót fogadott. Ahhoz képest, hogy előzőleg milyen polemizálás folyt róla, elsöprő sikert aratott. Mindez nem számított: az 1889-es év meghozza Eiffel számára a diadalt, és a megdicsőülést, mind mérnökként, mind pedig vállalkozóként. Az építmény első három szintje a nyilvánosság előtt is nyitva áll, mert az első emeleten remek éttermet rendeztek be a Világkiállítás alatt, ami ez az első számú vendéglőnek számított Párizsban. A második szintet - 116 méter magasságban - tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el. A harmadik emeletről pedig csodálatos kilátás nyílik Párizsra. 

A torony sikere után Gustave Eiffelt több országban is felkérték épületek tervezése: hazánkban a Nyugati pályaudvar (1877. okt. 28.) neki köszönhető. 

Galéria